2014. augusztus 7., csütörtök

Kezdődik... kezdődik a 7. Ördögkatlan

A Diákszem is ellátogatott az Ördögkatlan fesztiválra (mint ahogy azt ajánlókban is ígértük), és riportot is készítettünk.
Alighogy megérkeztünk a fesztivál középpontjába, Nagyharsányba, „munkába álltunk”.  Főképpen széchenyista szemlélődőkre vadásztuk, hogy őket szólítsuk meg néhány kérdés erejéig. Szinte az első szembejövő Iványi Csongor tanár úr volt, a párjával, Ábrahám Évával, akikről azonnal kiderült, hogy a fesztivál rajongói a kezdetektől fogva. 
- Mióta látogatjátok az Ördögkatlant?
Iványi Csongor: - Már 2007-ben, az első alkalommal eljöttünk, nagyon örültünk, hogy itt, Pécshez közel kialakult egy ilyen kezdeményezés. Törzslátogatók vagyunk azóta, hiszen minden évben visszatérünk.

-Miért, mi vonz vissza Benneteket évről évre?

(Mindketten nagyon lelkesen, egymás szavába vágva:) - Elsősorban a zenei programok, de őszintén szólva minden érdekel bennünket, nagyon sokszínű a paletta. Vannak kiállítások, színházi előadások. Palkonyán a Cifra-udvarban remek táncházakat szoktak rendezni. Semmit sem érdemes kihagyni.
- Visszaemlékezve az elmúlt évekre, melyik műsort tudnátok kiemelni mint legemlékezetesebbet?
(Erre a kérdésre még nagyobb lelkesedéssel válaszolnak:) - Nehéz kiemelni csak egyet…. Nagyon sok élményben volt már részünk. Például a nyitó Quimby-koncert kihagyhatatlan. De a Rackajam produkcióját sem mulasztjuk el soha. Ha még valamit külön meg kellene említeni, mindenféleképpen a Vylyan-teraszon rendezett jazz-koncerteket mondanánk, pl. Berki Tamásékat. De nagyon tetszett Sárik Péter zongorista előadása is tavaly.  Hogy ne csak zenéről szóljunk, a Művészi Hordók – kiállítást is díjaztuk, remek ötlet volt.
Ábrahám Éva: - És tavaly Beremenden a komolyzenei koncert, Mozart Requiem-je egyszerűen fantasztikus volt. Ebben az évben is mindenféleképpen lemegyünk oda meghallgatni az idei produkciót, Beethoven IX. szimfóniáját.
- Ezek szerint sok programot látogattok. Nem fárasztó nap mint nap utazgatni ezért? 
- Általában, ha sok programot tervezünk, akkor nem megyünk vissza Pécsre esténként, hanem sátorozunk, annak is megvan a maga hangulata.
- Az idei programajánlatból mi a favorit?
- A Quimby mindenképpen, Ferenczi a Rackajammel, és ahogy már említettük, Beethoven, de a csángó koncertet és táncházat sem fogjuk kihagyni.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nagyharsány. Narancsliget. Fesztiválmegnyitó. 
A hangulat barátságos, közvetlen, a beszédek egyszerűek, keresetlenek. A színpadon két ember, a fesztivál két „lelke” Kiss Mónika és Bérczes László. Mónika keveset beszél, inkább mosolyog, László pedig spontán megnyilvánulásaival, emberi gesztusaival a nézőket készteti mosolyra. A technikának köszönhetően rövid időre „megjelenik” közöttünk Törőcsik Mari művésznő is, aki a fesztivál egyik védnöke. Híressé vált mondása: „Én mégse vagyok normális!” akkor hangzott el, mikor a kezdetekkor engedett a fesztivál szervezőinek és elfogadta a meghívásukat. Most ennek a szlogennek aktualizált változatával köszöntötte a közönség a művésznőt a telefonon keresztül:  „Még mindig nem vagyunk normálisak!!!”
A másik védnök, Cseh Tamás megidézése már csak a szavak és a művészet segítségével történhet. Ökrös Csaba emlékezik meg róla néhány szóban és gyönyörűen hangzó hegedűjátékával.
A megnyitó fontos momentuma a faültetés, mely jelképes és valóságos is egyben. Hét facsemete szimbolizálja a fesztivál hét évét, e fák elültetése, gondozása – és az értékek őrzése, hagyományozása - a legifjabb nemzedék dolga lesz. 
Egyszercsak a ceremóniát kiabálás zavarja meg. Csíkos pólóba öltözött fiatalember fut be a színpadhoz hangosan és folyamatosan kántálva valamit. Figurája rögtön egy Hrabal-figurát juttatott eszembe a Sörgyári capriccióból, Pepint, a nagyothalló, állandóan mesélő és izgága sógort, a történet egyik legkülönlegesebb karakterét. Aztán kiderül, hogy nem tévedtem: a fesztivál rendezői valóban őt, illetve Hrabalt akarják ezzel a „spontán” meglepetéssel közénk hozni. Hrabal ugyanis most lenne 100 éves – ez után a jelenet után gyorsan meg is nézzük az íróról szóló kiállítást.

Közben a közönség soraiban felfedeztük Beck Zolit, a 30Y frontemberét. A családjával és Kacattal, a kutyájával lazult a füvön a többi néző között. Gondoltuk, gyorsan lecsapunk rá egy rövid interjú erejéig. Ő nagyon készségesen, kedvesen állt rendelkezésünkre. 
- Mióta vagy fellépője a fesztiválnak?
Beck Zoli: - Szerintem 2009-ben játszottunk itt először. Kiss Mónikát régóta ismerem személyesen, ha jól emlékszem, még órát is tartottam neki az egyetemen. Ez volt idekerülésünk személyes szála, de nyilván nem csak ez dominált. Azóta gyakorlatilag minden évben szerepelünk. Én az idén több programban jelen vagyok, a Rájátszásban, a Háy come Beck-ben, a Bezzegakurvabeckek és a 30Y koncertjein. Ilyenkor nagyjából leköltözünk családilag a fesztivál idejére, és így lehetőleg az összes programot végiglátogatjuk.
- Ez lett volna a következő kérdésem. Amikor éppen nem fellépője, szereplője vagy az eseményeknek, akkor milyen programokat keresel fel szívesen?
- Hát az idén például végigjárjuk Epivel, a feleségemmel, a kiállításokat. Ez alapfeladatunk szokott lenni. Aztán sört viszünk Cseh Andrisnak. Cseh Andris ugyanis egy sörért megfesti mindenkinek a kedvenc Hrabal-történetét. Meg nyilván a zenekarát is meghallgatom majd a Narancsligetben. Szeretnénk eljutni minél több színházi előadásra is. Ja, meg cirkuszira is, merthogy cirkusz is van az idén. 
- Végül szeretnénk, ha kiemelnél egy különleges élményt az elmúlt évek eseménysorából.
- Hú, talán a Bodó Marci barátommal kitalált fal és a Szellemírók-projekt. A fal még most is itt látható a Narancsliget bejáratánál. A projekt része pedig az volt, hogy létrehoztunk egy szitanyomó-műhelyt, melyben kedvenc írók és költők portréját lehetett a pólóra felvinni. A programba csatlakozott négy kortárs alkotó is, Erdős Virág, Grecsó Krisztián, Háy János és Szálinger Balázs. Ők a saját idézetüket írták fel… Úgy gondoltuk, 1-2 órát fog üzemelni a műhely, ehelyett 4 napig nagyon népszerű volt.

A nap zárása, fénypontja a Quimby-koncert volt. A közönség soraiban a legkülönbözőbb korosztály tagjai vérmérsékletüknek és állapotuknak megfelelően táncolva, ugrálva, csápolva élvezték és üdvözölték a felhangzó dalokat. Az ég lassan, de biztosan beborult. Villámok ugyan nem cikáztak, de enyhén szitáló eső csatlakozott a rajongó táborhoz. Ez a kellemes csepergés természetesen nem akadályozott meg bennünket abban, hogy a másfél órás koncert után még ráadást követeljünk. Három slágerrel ajándékozta meg kitartásunkat az együttes. Így elhangzott Kiss Tibitől az elmaradhatatlan Most múlik pontosan…, kissé változtatott hangzásban, s az utolsó-utolsó dalnál a közönség együtt kiabálta Líviusszal, hogy Magam adom…. Köszönjük, Quimby.