Kérlek, ha épp vásárolsz családoddal, gondolj rájuk is.
Szívesen fogadunk konzervet, tasakos vagy száraztápot is.
Lidl, Aldi, Penny… bármelyik boltban találhatsz megfizethető áron eledelt.
Adományodat elhelyezheted a portával szemben található dobozban egészen a téli szünet kezdetéig.
Minden egyes felajánlást hálás szívvel köszönünk!
Széchenyis Állatvédők Klubja és Szigeti Edit
A nevezéshez mindössze egy név és egy jó minőségű fotó szükséges, amelyet Schönwiesner Erika tanárnőnek vagy Kánnai-Nagy Zoé diákelnöknek lehet elküldeni.
A beérkezett jelöltek fényképeit a folyosón lehet majd megtekinteni, ezt követően pedig az iskola diákjai szavazással döntik el, ki kapja meg az idei bálkirály és bálkirálynő címet.
Ha szívesen
indulnál az egyik címért, ne halogasd: jelöld magad, és jelentkezz a
választásra!
Ha nem a tanári pályát választotta volna, mivel foglalkozna legszívesebben?
Szintén könyvélményből jött (Joy Adamson: Elza és kölykei),
de gyerekkorom óta állatokkal akartam foglalkozni. Gondozni, segíteni őket.
Állatorvos nem lehettem, ezért más utakat kellett keresni, de amikor én fiatal
voltam, nagyon szűkek voltak a lehetőségek: pl. nem volt állatvédelem, nem
voltak menhelyek; nem lehetett Nyugatra menni, ahol találhattam volna ilyen
munkát (amiről szintén egy olvasmány útján kaptam információt: Gerald Durrell
könyvei). Szóval ez nagyon sokáig csak vágy maradt, amit elfojtottam egészen az
elmúlt évekig. A másik pálya, ami még érdekelt, az az idegenvezetői volt
(nyilván imádok utazni, világot látni), van is ilyen diplomám, de végül nem
éltem vele.
Hogyan került a Széchenyibe, és
emlékszik-e az első tanévére itt? Milyen volt?
.jpg)
Pécsre, a Széchenyibe úgy kerültem, hogy az egyetem utolsó
évében még fakultatíve be lehetett vállalni egy szemesztert a Szovjetunióban,
és természetesen nem hagyhattam ki, hogy egy félévet eltöltsek Szentpéterváron
(akkori Leningrád), amit nem is bánok a mai napig. Viszont az évfolyamunkon
sokan maradtak Szegeden, elvégezték közben a gyakorló tanításukat, és gyorsan
elfoglalták a szabad tanári álláshelyeket a városomban. Ami engem annyira nem
izgatott, mert úgysem akartam tanár lenni, de ahogy az első válaszomban
mondtam, nem jöttek tömegével a jó állásajánlatok a diplomámra. Abban az időben
minden végzős 5 helyre jelentkezhetett – így én benyújtottam az
álláspályázatomat Budapestre a Madáchba és az Arany Jánosba, Esztergomba,
Veszprémbe és Pécsre. Úgy döntöttem, hogy odamegyek, ahonnan először érkezik
’igen’ válasz. Ez a pécsi Széchenyi volt. Az igazsághoz tartozik, hogy végül
mindenhonnan ’igen’ válasz érkezett, csak lassabbak voltak. Ez a sors.
Az első tanév? Természetesen tele új dologgal, izgalommal,
várakozással. Ez mindig így van, ha fiatalon belépsz egy már kialakult
közösségbe. Sok ugratás volt, arra emlékszem. Főleg, ha panaszkodtam az első
órarendemre. Az úgy nézett ki, hogy volt több olyan nap a héten, hogy reggel
nyolckor volt az első órám, az utolsó meg este fél tízkor fejeződött be, közben
meg egy csomó lyuk. (Akkoriban az iskolában volt esti és levelező tagozat is,
és egy kezdő tanár nyilván megkapta az összeset.)
Miben változott az iskola az évek során,
és mi az, ami szerencsére nem változott?
Negyven év alatt nagyon sok változást megéltem az iskolában.
Nagy túlélő az iskolánk. Például rengeteg tagozatnak adott életet, amik aztán
sokszor szép eredményt is produkáltak: volt matematika, fizika, humán tagozat
itt régebben, a szakközépiskolai részben pedig autószerelői, autóvillamossági,
híradástechnikai is. Volt olyan időszak a suliban, amikor annyi osztályunk volt
egy évfolyamon (A,B,C,D,E,F,G,H), hogy két épület között kellett ingáznunk, úgy
fértünk el. A másik épület a Damjanich utcában volt. Valamikor például nem volt
tornacsarnokunk, a testnevelés órákat az udvaron, illetve a mostani 16-os
teremben tartották, ami akkor tornateremként funkcionált. Öltözőkként meg a
14-es és 15-ös termek. Szóval sok dolog változott, modernizálódott is az
iskolánk. Mi nem változott? A patinája. Imádtam mindig a régies hangulatát, a
díszes vaskaput, a boltíveket, a folyosókat. Bízom benne, hogy ezt az idejáró
diákok is érzik; az iskolánk épülete tényleg áraszt valami
Széchenyi-szellemiséget, és nekünk ezt erősíteni kell.
Van-e kedvenc idézete, amit akár a tanításban, akár az
életben is gyakran idéz?
Nincs különösebben kedvenc idézetem. Az ilyen ’kedvenc’ -es
kérdésekre mindig nehezen tudok válaszolni. De ha nagyon akarok mondani
valamit, akkor azt: „Cogito ergo sum.” Ez egyrészt egy örök igazság, másrészt
imádom, hogy a fiatalos humor egy csomó mémet tudott gyártani rá.
Milyen érzés most visszatekinteni a hosszú tanári pályára?
Olyan hosszan válaszolgattam eddig, hogy most nem akarok nagyon mélyen belemenni, mert erre a kérdésre se lehet két mondatban válaszolni. Ahhoz képest, hogy valójában soha nem akartam tanár lenni, ha már a sors ezt hozta, nem akartam elárulni a tanári pályát, nem akartam könnyedén venni. Teljes szívvel ’csináltam’, de természetesen sokszor voltak kételyeim, hogy elég jó vagyok-e. Mert a tanári pálya is hatalmas felelősség. És ha visszatekintve és röviden akarok válaszolni, akkor azt mondom, hogy hálás vagyok, hogy végül ez lett a pályám, mert ennél változatosabb, kihívásokkal teli és emberibb hivatás nem sok van.
Melyik pillanatot viszi magával legszívesebben a
Széchenyiből?
Na, ez már egy könnyebb kérdés. Egyébként sok pillanat van,
de ki tudok emelni kettőt: az egyik egy színházi pillanat. A humán tagozatos
osztályokkal minden évben színre vittünk egy darabot (osztályonként egyet), ami
nem kis munka volt, de általában hatalmas élményt jelentett tanár és diák
számára is ez a közös készülés. Az előadások igazi diákprodukciók voltak, de
nagy szívvel-lélekkel létrehozottak. Egy előadásnál azonban valami több
történt. Hosszú és nehéz próbafolyamat után vittük színpadra Reginald Rose
Tizenkét dühös ember című darabját. Nem értettem egészen, mi történt ott, de
valami csodát láttunk. 17-18 éves fiatalok döbbenetes átélését és
alakítását.
A másik pillanatért nem kell olyan messzire visszamenni az
időben. Az utolsó napom az iskolában. Az a díszsorfal a diákokból, kollégákból
még most is megríkat, ha eszembe jut. És sokszor eszembe jut…
Milyen tevékenységek, hobbik várják most, hogy több
ideje lesz magára?
Ezt sorolni tudnám: rengeteg tervem van. Egyrészt ott a 6
cicám és a 2 kutyám, velük többet foglalkozhatom. Aztán a kertem, aztán az
olvasás, aztán a varrás (fiatalabb koromban nagyon szerettem, csak munka
mellett nem volt rá idő). Konditerembe is szeretnék járni, illetve nem
szeretnék, hanem fogok. És végül a fő hobbi: állatvédelem, önkénteskedés és
utazás – így együtt (Ezt már 7 éve művelem, és nem lehet megunni). Van egy
listám, hova szeretnék eljutni a világban, amíg még mobilis vagyok.
Van-e valami, amit szeretne „örökül hagyni” a
Széchenyi közösségének – gondolatban, emlékben, hagyományban?
Az utolsó órámon a 10. D-ben – egy eszméletlenül jó
beszélgetős órán – nekik már megfogalmaztam, most megpróbálom még egyszer:
Az élet egy fantasztikus ajándék. Éld meg! Ne add fel az
álmaidat! Nem baj, ha nem mindjárt sikerül őket megvalósítani. Sokszor ki kell
lépni a szürke hétköznapokból, a komfortzónádból ahhoz, hogy elérd őket, de
megéri. Ma nagyon divatos mondani a diákok körében, hogy a legnagyobb
életcéljuk a sok pénz. Nyilván szükség van valamennyire rá, de az nem lehet
életcél. Az élmények, az emberi kapcsolatok, a világ jobbításáért tett
bármilyen apró lépésed sokkal gazdagabbá tesznek, mint a felhalmozott pénz, és az
abból teremtett luxus. Hidd el!
Pasku Györgyi tanárnő jelenléte és munkája meghatározó volt az iskola számára. Hálásan köszönjük az együtt töltött éveket, és szeretettel búcsúzunk tőle: tanítványai, kollégái és az iskola közössége.
Nyugdíjas éveire sok örömet, jó egészséget és megérdemelt
pihenést kívánunk a Tanárnőnek, szeretettel gondolva mindarra, amit
értünk tett.
Míg tanáraink gyorsan és gördülékenyen intézték a jegyeket, mi már a Siklósi vár történetét, szerkezetét hallgattuk helyi idegenvezetőnktől, és gyönyörködtünk a kilátásban a várbástya tetejéről. Kísérőnk körbevezetett minket az erőd egy részén, és közben a várban látott nevezetességekről, látványosságokról mesélt nekünk. A várbörtönben részletes előadást hallhattunk a középkori börtön körülményekről, megnéztük a jobbágy- és a nemesi cellákat is. Majd a kínzókamrát is megmutatták, ahol a kínzási és kivégzési módokról hallhattunk részletes ismertetést. Néhányan majdnem rosszul lettek.
Ezután megnéztük a vár kápolnáját, és Kanizsai Dorottya rózsakertjét; valamint egy vártörténeti és egy porcelán kiállítást. Amint a körbevezetés befejeződött, Claudia tanárnő kezünkbe nyomott egy interaktív kérdéssort tartalmazó lapot, melyet a hallottak, valamint látottak alapján kellett kitöltenünk. Ezt követően szabadon engedtek minket a várban, és elkezdtük felfedezni a még be nem járt területeket. Az erőd nagy volt, és a kitöltésre váró kérdéssor csak pezsdítette a felfedezés hangulatát, ahogy csapatokban a válaszok után kutattunk, akár a kincskeresők.
Gyorsan eltelt a rendelkezésre álló bő három óra, aminek a végén az osztály újra összeállt a barbakán közepén, ahol a tanáraink már vártak minket. A papírokat átadtuk a tanárnőknek, és búcsút intettünk Siklós várának, melyről sok érdekeset tudtunk meg e délelőtt alatt.
Délután visszarobogtunk a busszal Pécsre, és ezzel véget is ért a siklósi kiruccanásunk.
Kordé Gergő 11.D
A feladatlap sok játékos rejtvényt, történelmi kérdést, a város németségével kapcsolatos kérdést tartalmazott.
Mint minden évben, idén is akadtak újdonságok, csavarok és meglepetések a feladatok között. A verseny célja az volt, hogy jobban megismerjük Pécs belvárosának német vonatkozású helyszíneit. A feladatok ezekre a pontokra vezettek el minket: például a Nemzeti Színházhoz, ahol német tervezőkről és építészekről tanulhattunk, Koch Valéria életéhez és verseihez, amelyek alapján kreatív fotóalbumot kellett készítenünk, vagy a Citrom utcai emlékműhöz, ahol megismerhettük Pécs német és osztrák testvérvárosait.
A feladatok megoldásából mindenki kivette a részét, és igyekezett ott segíteni, ahol csak tudott. Számomra a verseny egy remek csapatépítő program is volt, amely során sokat tanulhattunk Pécs német vonatkozásairól, és közben jól is éreztük magunkat.
Csapatunk, a 11. A 4 tanulója az 51 induló csapatból a 11. helyezést érte el,
a Széchenyi induló csapatai közül az első helyezést.
Gratulálunk a résztvevő széchenyis csapatoknak.
“Welttouristen” csapat tagjai:
Szorg Bálint
Lébenthal Ádám
Csernus Dániel
Garai Kadocsa
Szorg Bálint 11. A osztályos tanuló beszámolója
Már ötödikes korom óta korrepetáltam osztálytársaimat, illetve jó tanári példaképeim voltak.
Fizikát tanítok.
Idejártam négy évig, és nagyon nosztalgikus volt visszajönni, tanárként itt lenni.
Olvasni, rejtvényt fejteni, zenét hallgatni, illetve az unokáimmal tölteni el időt.
Igen, 4 kutyánk és 12 macskánk van.
Könyvtáros lettem volna, mert nagyon szeretem a könyveket.
Minden osztály más és más, de minden osztályban találok tudásvágyra szomjazó diákot.
Egy időben egyszerre több helyen lenni, mert kevés idő áll rendelkezésemre, és sok mindent csinálnék egyszerre.
Köszönjük az interjút!
Jauck Vanda 10. C
A helyszínen nem csupán bemutattak nekünk néhány állatot, hanem lehetőségünk nyílt arra is, hogy többet közülük megetessünk és megsimogassunk.
Különösen nagy élmény volt, hogy bizonyos állatokhoz be is mehettünk, így
testközelből figyelhettük meg a viselkedésüket.
A legérdekesebb része talán az volt a látogatásnak, hogy sok állat teljesen szabadon járkált közöttünk, így igazán közvetlen kapcsolatba kerülhettünk velük. Mi is szabadon barangolhattunk a területen, közben felfedezve a különféle állatokat, legyen szó kisebb, barátságos fajokról, vagy épp ritkább, különleges jószágokról.
A program nemcsak szórakoztató volt, hanem közben sok érdekességet is megtudtunk az állatokról és gondozásukról.
Számunkra ez a
kirándulás nagyszerű jutalom volt a gyűjtésért, és egyben egy emlékezetes közös
élmény az osztály számára.
Innen is köszönjük a lehetőséget!
Ebben az évben is nagyon eredményes volt az adománygyűjtő akciónk. Köszönet ezért Nektek. Nagyon hálásak vagyunk, hogy megint örömet szerezhetünk a nehéz sorsú állatoknak. Ebben az évben három rászoruló helyet fogunk meglepni az ajándékunkkal: a Hachiko Állatvédő Egyesületet, a harkányi állatmenhelyet és egy civil állatvédőt, aki főleg elhagyott és beteg cicabébikkel foglalkozik.
Ennyi adomány gyűlt össze:
A meghirdetett osztályversenyt a 12. B osztály nyerte. A jutalmuk egy rövid kirándulás a komlói Mini Zoo meglátogatásával egybekötve. Ezt gyűjtötték ők:
A többi osztály is dicséretesen helytállt, kiemelnénk még a 9. B, a 10. A és a 13. C osztályt.
Nagyon köszönjük mindenkinek a segítséget!!
Fenyvesi Noémi 12. B
Bogáncs "Bogi" története
Bogi cica története
9 évvel ezelőtt kezdődött. Akkoriban olyan helyen laktunk, ahol "előszeretettel" szabadultak meg az emberek a nem kívánatos kisállatoktól. Többször láttam már a kis fekete cicát a testvérkéjével. Elmeséltem anyának, hogy mennyire picik és biztosan gazdátlanok. Anya azt mondta, hogyha legközelebb látom, akkor hozzam haza őket. Aztán teltek a napok, de mintha a cicáknak nyomuk veszett volna. Egy reggel iskolába mentem, mikor a buszmegállóban megpillantottam a kis fekete cicát. Egyedül volt, testvérkéje sehol. Október vége felé járt az idő, már hűvös volt, a cicuska fázósan, lábait maga alá húzva gubbasztott. Gyorsan hazafutottam és izgatottan meséltem anyának, hogy ott a kis cica. Együtt indultunk megmenteni. Óvatosan megközelítettük, beszéltünk hozzá. Nem menekült el, szelíd volt, így anya meg tudta fogni és belerakta a pulóverjébe. Kicsike volt és nagyon sovány, még a bordái is látszódtak. Bevittük a házba, kapott enni-inni. Nagyon kedves aranyos volt már akkor is, folyton csak dorombolt. Az oldalán volt egy kis seb, amit folyton takarított, nyalogatott. Úgy tűnt, hogy begyógyul, de aztán csúnyán elfertőződött. Felhívtuk az állatorvost, és estére már el is vittük hozzá. Láz- és fájdalomcsillapítót kapott, illetve megbeszéltük a műtét időpontját. Mivel kislány cica, ivartalaníttatni is kellett és a sebet is ki kellett vágni. Szerencsére minden jól alakult, és immár 9 éve a családunk tagja.
Cukkini „Cuki” története
2024 januárjában kezdődött. Az ablakunk alatt, a társasház zárt udvarában egy fekete cica ült. Nem volt már kölyök, kb. másfél éves lehetett. Hideg volt, fújt a szél, megsajnáltuk, vittünk ki neki ennivalót. Ahogy meglátott bennünket, rögtön elfutott, kis vadóc volt. Az ablakból viszont láttuk, hogy visszajött, és ropogtatja a tápot. Ezután minden nap megjelent, ha nem volt kitéve étel, akkor nyávogott. Ez így ment hónapokon keresztül. Megfogni nem lehetett, de már nem bújt el, pár lépést ment csak arrébb, míg letettük az ennivalóját. Úgy gondoltuk, hogy kandúr. Reménykedtünk benne, hogy van gazdája, mivel mindig estefelé jelent meg nálunk, és nem is maradt túl sokáig. Amikor megérkezett éktelen nyávogással jelezte, hogy ő bizony itt van, és üres a hasa. Aztán augusztus végén minden megváltozott. Eldöntötte, hogy ő beköltözik hozzánk. Az ablakunk előtt álló fáról figyelt bennünket. Aznap végig az udvaron volt, ott szundizott, majd vacsorázott, és még mindig nem ment el. Folyton nyávogott, de megfogni még mindig nem lehetett. Addig beszéltünk hozzá, nyugtattuk, míg a simogatást engedte, de nem tudtuk ölbe venni. Visszamentünk a lakásba, és kinyitottuk a szobám ablakát. Kis idő múlva felugrott a párkányra. Majd egy idő után rászánta magát, hogy beugorjon. Nem volt vele könnyű, mert hiába bízott bennünk, akkor is vad cica volt. Valószínűleg utcára született, soha nem simogatták, mindig menekülnie kellett, de ő minket akart családjának. Elvittük orvoshoz, megkapta az oltásokat. A fülei tele voltak atkával, a bundája meg tetűvel. Miután kiderült, hogy lány, ivartalaníttatni is kellett. Gyakori vendégek voltunk az állatorvosnál! Szerencsére ez már a múlt! Most már több, mint egy éve van nálunk, s minden nappal épül a bizalom is!
