- Mikor jártál a Széchenyibe?
2009-2014. között angol nyelvi tagozatos humán osztályba.
- Milyen emlékeid vannak az iskoláról?
Sok jó és érdekes emlékem van. Azt gondolom, hogy az a jó a Széchenyiben, hogy sok érdekes egyéniség járhat ide. Az én osztályom különösen ilyen volt nekem.
- Van esetleg egy jó sztorid az itt megélt 5 évből?
Elég színes és izgalmas 5 év volt. Ha jól emlékszem, én már odajártam, mikor indult az első belügyi rendészeti osztály. Volt egyszer ezért egy rendészeti bemutató, ami után valamiért be volt zárva az iskola főbejárata, és nem tudtunk kimenni, elég nagy mennyiségben összegyűltünk a kapuknál, amikor jött Burián Gábor igazgatóhelyettes úr, hogy legyünk már türelemmel, mindjárt kinyitják a kapukat. Ekkor valamely nálam bátrabb diák elkiáltotta magát, hogy „Hókuszpók, engedj ki minket!”.
- Hogyan választottál életcélt és pályát magadnak?
Egészen kiskorom óta jártam dzsúdóra, az egyik edző a nagybácsim volt (azért vittek anno a szüleim dzsúdózni, mert indokolatlanul (később kiderült, hogy „disz”-es vagyok, és már tudjuk, hogy ez a zavar a tanulási nehézségen túl ezeket a dolgokat is tudja befolyásolni) topa kisgyerek voltam, tényleg nullához közelített az egyensúlyom meg a koordinációm, és a két dzsúdós bácsikám javasolta a szüleimnek, hogy vigyenek le edzésre, mert ha mást nem is, de azt megtanítják, hogy hogyan essek úgy, hogy ne törjem össze magam 😊. Szerettem masszírozni edzéstársaimat, és akkoriban, olyan általános iskola végén úgy voltam vele, hogy majd masszőr leszek. De azt mondta a nagybácsim, hogy nézzem meg, mit csinál egy gyógytornász, mert az főiskolai képzés, és hátha jobban járnék vele. Ezt meg is tettem, és megtetszett az, amit láttam róla, ahogy újra tanítanak járni embereket, meg ilyenek. Szóval, így el is döntöttem, hogy akkor gyógytornász leszek, és utána minden döntést igyekeztem úgy meghozni, hogy ez megtörténjen, végül 2018-ban megszereztem a diplomám.
- Hogyan érzed magad a választott munkádban?
Nagyon jól. Egyetem alatt rájöttem, hogy a neurológia fizio áll hozzám a legközelebb (korábban azt gondoltam, hogy a trauma lesz az), mert minden beteg más, mindenki egy egyedi kihívás. Valamint az egész szakma egy rendkívüli hivatás. Éppen most, amikor ezeket a kérdéseket válaszolom meg, volt bent a dystoniás kislány, akiről az előadásomban meséltem, már jár segédeszköz nélkül.
- Mesélnél egy érdekes epizódot a munkádból?
Azon az osztályon, ahol én dolgozom rengeteg érdekes eset van. Nem is érdekességet emelnék ki, hanem egy motiváló beteget. Szeptember végén részt vettem egy konferencián, ahol az egyik előadás egy esettanulmány volt egy hölgy betegről, akinek a rehabilitációja 270 napig tartott. Már az első dia után tudtam, hogy az esettanulmány szereplőjének én voltam az osztályon a rehabilitáció előtt a gyógytornásza. Ezt a hölgyet kétszer küldtük rehabra mert egyszer visszaromlott, és újra kezelést kellett nálunk kapnia. Tehát a hölgynek egyszer jelentkeztek a tünetei, lebénult; voltak a szövődményi az osztályon jobb-rosszabb napjai, aztán felálltunk, elmehetett rehabra de romlott az állapota, visszajött az osztályra, ahol megint szinte a nulláról jutottunk el odáig, hogy ismét mehetett rehabilitációra. Ott még több hónapig még küzdött, hogy egy mankó segítségével, de önállóan haza tudjon menni. Mindezt a koronavírus járvány alatt, a családjától távol. Szerintem egy igazi hős a néni, de nem csak ő, hanem mindegyik más beteg, aki napi szinten küzd azért, hogy az osztályon újra talpra álljon.
- Milyen érzés volt újra jelen lenni régi iskoládban már, mint előadó?
Nosztalgikus 😊 Érdekes volt látni, hogy a 25-ös teremből, ahol nekem első évben heti 13 angol órám volt, most étkező lett. Furcsa volt, hogy a 49-esben volt az előadás, ami régen a mi osztálytermünk volt, kicsit le is ültem volna a helyemre. Illetve hát rájöttem, hogy 2014 óta, mióta elballagtam, mennyi minden történt és mennyi minden változott.
- Mit üzensz a jelen széchenyistáinak?
Azt hiszem azt, hogy próbálják tartani a kapcsolatot majd az osztálytársaikkal meg a tanárokkal, ha lehet. Most, hogy itt jártam és visszaemlékszem (illetve itthon nézegetem a képeket, hogy tudjak válaszolni a kérdésekre), a Széchenyi tipikusan az érdekes emberek gyűjtőhelye volt, mind diákok, mind a tanárok szemszögéből. És jó dolog ezeket a kapcsolatokat emlékeket fenntartani/megtartani.
