Interjú Pasku Györgyi tanárnővel

Pasku Györgyi, magyar nyelv és mozgóképkultúra–médiaismeret szakos tanárnő, egész pályafutását iskolánkban töltötte. A Diákszem vezetőjeként és az állatvédő klub egyik alapító tagjaként generációkat nevelt felelősségre és közösségi szellemre. Ezzel az interjúval szeretnénk megköszönni munkáját, és nyugdíjba vonulása alkalmából elbúcsúzni tőle.

Miért választotta a tanári pályát, és azon belül miért éppen a magyar szakot?

Ez a kérdés nálam egy elég bonyolult válasszal jár. Kezdjük azzal, hogy soha nem akartam tanár lenni – és ezt úgy mondom, hogy mindig tiszteltem a tanári hivatást, egyszerűen egész másban képzeltem el magam. Középiskolásként biológia tagozatos osztályba jártam Szegeden, egy nagyon erős gimnáziumba, és ott mindenki orvos akart lenni. Aztán 9. osztályban (akkor még 1.osztálynak mondták) osztályfőnökünk elvitt egy emberboncolásra bennünket a szegedi orvostudományi egyetemre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy nézzünk szembe a választott pálya ezen oldalával is. Sorsfordító élmény volt többek számára: volt, aki idő előtt el is hagyta a kórbonctermet, én végignéztem a műveletet, de eldöntöttem, hogy nem leszek orvos, nem fogom tudni így tárgyiasítani az emberi testet. Aztán voltak még más terveim (kutató biológus, állatorvos), de végül a bölcsészet maradt. Ott meg arra gondoltam, hogy mi értelme a sima bölcsészetet elvégezni, akkor már legyen tanári szak, attól még nem muszáj tanárnak lenni. De végül, amikor végeztem, nem nagyon jöttek szembe velem más izgalmas állások, ezért – terveim szerint ideiglenesen – megpályáztam ezt a tanári állást, és itt ragadtam 😊. Hogy miért magyar? Valójában magyar-orosz szakos tanári diplomám van, de idővel az orosz része elértéktelenedett, ezért elvégeztem az angol tanárit is, de abban nem éreztem magam elég komfortosan, ezért végül kiegészítettem a sort a médiaszakkal. De nyilván a magyar a leg…. Miért? Gyerekkorom óta imádok olvasni, szerintem minden mű egy varázslat, egy csoda, amikor olvasod, egy másik világba kerülsz, lehetőséged van több személyiséget megismerni, ezáltal magadat alakítani. Elképesztő lehetőség az olvasás arra, hogy többek legyünk önmagunknál. Nagyon sajnálom, hogy ma az olvasás háttérbe szorult, el sem tudják képzelni azok, akik bármilyen okból nem olvasnak, hogy mit veszítenek. 

Ha nem a tanári pályát választotta volna, mivel foglalkozna legszívesebben?

Szintén könyvélményből jött (Joy Adamson: Elza és kölykei), de gyerekkorom óta állatokkal akartam foglalkozni. Gondozni, segíteni őket. Állatorvos nem lehettem, ezért más utakat kellett keresni, de amikor én fiatal voltam, nagyon szűkek voltak a lehetőségek: pl. nem volt állatvédelem, nem voltak menhelyek; nem lehetett Nyugatra menni, ahol találhattam volna ilyen munkát (amiről szintén egy olvasmány útján kaptam információt: Gerald Durrell könyvei). Szóval ez nagyon sokáig csak vágy maradt, amit elfojtottam egészen az elmúlt évekig. A másik pálya, ami még érdekelt, az az idegenvezetői volt (nyilván imádok utazni, világot látni), van is ilyen diplomám, de végül nem éltem vele.

Hogyan került a Széchenyibe, és emlékszik-e az első tanévére itt? Milyen volt?

Pécsre, a Széchenyibe úgy kerültem, hogy az egyetem utolsó évében még fakultatíve be lehetett vállalni egy szemesztert a Szovjetunióban, és természetesen nem hagyhattam ki, hogy egy félévet eltöltsek Szentpéterváron (akkori Leningrád), amit nem is bánok a mai napig. Viszont az évfolyamunkon sokan maradtak Szegeden, elvégezték közben a gyakorló tanításukat, és gyorsan elfoglalták a szabad tanári álláshelyeket a városomban. Ami engem annyira nem izgatott, mert úgysem akartam tanár lenni, de ahogy az első válaszomban mondtam, nem jöttek tömegével a jó állásajánlatok a diplomámra. Abban az időben minden végzős 5 helyre jelentkezhetett – így én benyújtottam az álláspályázatomat Budapestre a Madáchba és az Arany Jánosba, Esztergomba, Veszprémbe és Pécsre. Úgy döntöttem, hogy odamegyek, ahonnan először érkezik ’igen’ válasz. Ez a pécsi Széchenyi volt. Az igazsághoz tartozik, hogy végül mindenhonnan ’igen’ válasz érkezett, csak lassabbak voltak. Ez a sors. 

Az első tanév? Természetesen tele új dologgal, izgalommal, várakozással. Ez mindig így van, ha fiatalon belépsz egy már kialakult közösségbe. Sok ugratás volt, arra emlékszem. Főleg, ha panaszkodtam az első órarendemre. Az úgy nézett ki, hogy volt több olyan nap a héten, hogy reggel nyolckor volt az első órám, az utolsó meg este fél tízkor fejeződött be, közben meg egy csomó lyuk. (Akkoriban az iskolában volt esti és levelező tagozat is, és egy kezdő tanár nyilván megkapta az összeset.)

Miben változott az iskola az évek során, és mi az, ami szerencsére nem változott?

Negyven év alatt nagyon sok változást megéltem az iskolában. Nagy túlélő az iskolánk. Például rengeteg tagozatnak adott életet, amik aztán sokszor szép eredményt is produkáltak: volt matematika, fizika, humán tagozat itt régebben, a szakközépiskolai részben pedig autószerelői, autóvillamossági, híradástechnikai is. Volt olyan időszak a suliban, amikor annyi osztályunk volt egy évfolyamon (A,B,C,D,E,F,G,H), hogy két épület között kellett ingáznunk, úgy fértünk el. A másik épület a Damjanich utcában volt. Valamikor például nem volt tornacsarnokunk, a testnevelés órákat az udvaron, illetve a mostani 16-os teremben tartották, ami akkor tornateremként funkcionált. Öltözőkként meg a 14-es és 15-ös termek. Szóval sok dolog változott, modernizálódott is az iskolánk. Mi nem változott? A patinája. Imádtam mindig a régies hangulatát, a díszes vaskaput, a boltíveket, a folyosókat. Bízom benne, hogy ezt az idejáró diákok is érzik; az iskolánk épülete tényleg áraszt valami Széchenyi-szellemiséget, és nekünk ezt erősíteni kell.

 Van-e kedvenc idézete, amit akár a tanításban, akár az életben is gyakran idéz?

Nincs különösebben kedvenc idézetem. Az ilyen ’kedvenc’ -es kérdésekre mindig nehezen tudok válaszolni. De ha nagyon akarok mondani valamit, akkor azt: „Cogito ergo sum.” Ez egyrészt egy örök igazság, másrészt imádom, hogy a fiatalos humor egy csomó mémet tudott gyártani rá.

Milyen érzés most visszatekinteni a hosszú tanári pályára?

Olyan hosszan válaszolgattam eddig, hogy most nem akarok nagyon mélyen belemenni, mert erre a kérdésre se lehet két mondatban válaszolni. Ahhoz képest, hogy valójában soha nem akartam tanár lenni, ha már a sors ezt hozta, nem akartam elárulni a tanári pályát, nem akartam könnyedén venni. Teljes szívvel ’csináltam’, de természetesen sokszor voltak kételyeim, hogy elég jó vagyok-e. Mert a tanári pálya is hatalmas felelősség. És ha visszatekintve és röviden akarok válaszolni, akkor azt mondom, hogy hálás vagyok, hogy végül ez lett a pályám, mert ennél változatosabb, kihívásokkal teli és emberibb hivatás nem sok van.

Melyik pillanatot viszi magával legszívesebben a Széchenyiből?

Na, ez már egy könnyebb kérdés. Egyébként sok pillanat van, de ki tudok emelni kettőt: az egyik egy színházi pillanat. A humán tagozatos osztályokkal minden évben színre vittünk egy darabot (osztályonként egyet), ami nem kis munka volt, de általában hatalmas élményt jelentett tanár és diák számára is ez a közös készülés. Az előadások igazi diákprodukciók voltak, de nagy szívvel-lélekkel létrehozottak. Egy előadásnál azonban valami több történt. Hosszú és nehéz próbafolyamat után vittük színpadra Reginald Rose Tizenkét dühös ember című darabját. Nem értettem egészen, mi történt ott, de valami csodát láttunk. 17-18 éves fiatalok döbbenetes átélését és alakítását. 

A másik pillanatért nem kell olyan messzire visszamenni az időben. Az utolsó napom az iskolában. Az a díszsorfal a diákokból, kollégákból még most is megríkat, ha eszembe jut. És sokszor eszembe jut…

Milyen tevékenységek, hobbik várják most, hogy több ideje lesz magára?

Ezt sorolni tudnám: rengeteg tervem van. Egyrészt ott a 6 cicám és a 2 kutyám, velük többet foglalkozhatom. Aztán a kertem, aztán az olvasás, aztán a varrás (fiatalabb koromban nagyon szerettem, csak munka mellett nem volt rá idő). Konditerembe is szeretnék járni, illetve nem szeretnék, hanem fogok. És végül a fő hobbi: állatvédelem, önkénteskedés és utazás – így együtt (Ezt már 7 éve művelem, és nem lehet megunni). Van egy listám, hova szeretnék eljutni a világban, amíg még mobilis vagyok. 

Van-e valami, amit szeretne „örökül hagyni” a Széchenyi közösségének – gondolatban, emlékben, hagyományban?

Az utolsó órámon a 10. D-ben – egy eszméletlenül jó beszélgetős órán – nekik már megfogalmaztam, most megpróbálom még egyszer:

Az élet egy fantasztikus ajándék. Éld meg! Ne add fel az álmaidat! Nem baj, ha nem mindjárt sikerül őket megvalósítani. Sokszor ki kell lépni a szürke hétköznapokból, a komfortzónádból ahhoz, hogy elérd őket, de megéri. Ma nagyon divatos mondani a diákok körében, hogy a legnagyobb életcéljuk a sok pénz. Nyilván szükség van valamennyire rá, de az nem lehet életcél. Az élmények, az emberi kapcsolatok, a világ jobbításáért tett bármilyen apró lépésed sokkal gazdagabbá tesznek, mint a felhalmozott pénz, és az abból teremtett luxus. Hidd el!

Pasku Györgyi tanárnő jelenléte és munkája meghatározó volt az iskola számára.  Hálásan köszönjük az együtt töltött éveket, és szeretettel búcsúzunk tőle: tanítványai, kollégái és az iskola közössége.

Nyugdíjas éveire sok örömet, jó egészséget és megérdemelt pihenést kívánunk a Tanárnőnek, szeretettel gondolva mindarra, amit értünk tett.