Interjú Pető Szabolcs (12.E osztályos tanulóval) a J.J.Flash énekesével
Adott egy kissé különc srác. Üvölt róla, hogy zenei téren milyen beállítottságú. Egy vérbeli rocker. Valamint már ránézésre tudni lehet, hogy nem egy egyszerű eset. A félreértések elkerülése végett, nem a természetére, hanem a személyiségére értettem. Mindenesetre az iskola lépcsőjén ülve egy egészen más oldalát ismerhettem meg.
J.J.Flash (Junkie Jack Flash) / Tagok:
Ének, szólógitár, szájharmonika: Pető Szabolcs
Dob: Makk Vata
Basszusgitár: Puskás Dávid
Ritmusgitár, szaxofon, vokál: Szénás-Máthé Nándor
Én: Mikor alakult a bandátok?
Szabi: Húha, hirtelen fogalmam sincs. (Számolja vissza az éveket, hogy mikor mi volt, végül eszébe jut.) Ja, persze 2008-ban!
Én: Elég érdekes nevetek van. Voltaképpen honnan jött a névadás?
Szabi: Hát, eredetileg az első koncerten még Elektromágnesként kezdtünk. Akkor még leginkább csak feldolgozásokat játszottunk. Ám miután a basszerosunk, Dávid beszállt, a stílusunk is határozott irányt vett, és így a névváltoztatás mellett döntöttünk. Az előző nevünknek túlságosan Tankcsapda szaga volt, és kissé ki is nőttük már. Akartunk valami „rakenrollosabb”[Szabi kérésére, pont így lejegyezve] nevet. Az új nevünk Junkie Jack Flash, a Jumping Jack Flash című Rolling Stones szám után szabadon, egy kis csavarral.
Én: Hol és hogyan került sor az első fellépésetekre?
Szabi: Annak idején a Bólyi Amatőr Zenekarok Találkozóján 2008 augusztusában. Hogy voltam a lámpalázzal? Persze, izgultam, mint ilyenkor mindenki. Bár már volt egy kis rutinom ezen a téren. Előtte zongoráztam évekig, és szerepeltem már a játékommal közönség előtt. Ám akkor, a fesztivál nevéhez hűen, tényleg rettenetesen amatőrök voltunk.
Én: Mentél már oda úgy lányhoz, hogy: Szia! Pető Szabi vagyok, zenélek, és van egy bandám?
Szabi: Ezzel így még konkrétan nem. De természetesen a zenélésből nagyon sok előnyöm származott már. Persze, lányoknál is. Ha láttak zenélni, akkor automatikusan adott nekik valami pluszt belőlem. Ergo nagymértékben hozzájárult a rólam kialakított képhez. Meg a zeném amúgy is jobb, mint a dumám.
Én: Voltak már komolyabb konfliktusaitok bandán belül?
Szabi: A komoly, mint olyan relatív. Természetesen konfliktusok voltak már köztünk. Ez elkerülhetetlen egy bandában. Átlagosnál nagyobb viták is előfordultak, de szerintem ezek nem olyan problémák, amiket ne lehetne megoldani.
Én: Volt olyan, hogy fel akartátok adni?
Szabi: Különböző időkben a zenekar különböző tagjai akartak kilépni, ám tudtuk, hogy ez a zenekar feloszlásával járt volna. Mindig sikerült lebeszélnünk egymást. Furcsa, családias kötődés alakult ki köztünk. Inspiráljuk és új ötletekre ösztönözzük egymást. Nem hiszem, hogy ez mással is működne. Persze, megesik, hogy meg vagy zuhanva és valamennyire elveszted a hitedet abban, amit csinálsz. Ilyenkor kell a többiektől, hogy „pofán vágjanak”. Mert ettől jössz rá, hogy ezért érdemes reggelente felkelni. Nekem is voltak már ilyen érzéseim. Ám, a másik három tag rendbe tett, és visszaállt a régi rend.
Én: És származott már hátrányod a zenélésből?
Szabi: Persze. Sajnos, nem is kevés. Tény, hogy jó oldala több van, hisz csak zenészként érzem jól magam a bőrömben. Ám probléma, hogy az iskolát elhanyagolom. Nem fordítok rá sem elég időt, sem elég figyelmet. Mivel nem gitározok délutánonként 6-8 órát, ezért mindenki azt mondja, hogy a lehetőségem meglenne. Ebben valahol igazuk is van. Igazából ebben a bökkenő csak ennyi, hogy én ezzel a gondolattal kelek fel reggelente: zenész vagyok. Órán is, ha próbálok figyelni, előfordul, hogy a 12. percben az agyam kettéhasítja egy zseniális mondat, amit dalszöveggé varázsolok. Akkor nem hagyhatom abba (és nem is akarnám) azzal, hogy most nekem figyelnem kell. Kötelességemnek érzem folytatni. Elvégre ez művészet, nem? A problémák meg igazából egymásból adódnak. Az, hogy nem tanulok jól, a szülőkkel és a tanárokkal való konfliktushoz is vezet.
Én: Van valami, amit még szívesen elmondanál magadról?
Szabi: Nem is tudom. Igazából szerintem a zene által kissé mélyebben élem át a dolgokat, mint a legtöbb ember. Ne értsd félre, ezt nem egoizmusból mondom, de tényleg így van. Utálom pl. azt a világban, hogy durva, érzéketlen, s főképp, hogy nincs romantikája. Ha kimondod, amit érzel, puhánynak tartanak érte. Ha valaki felé egy szép gesztust teszel, az nem pozitívum, hanem szinte ciki. Ha valakire rámosolyogsz az utcán, csak néznek rád fintorogva, hogy: hát ennek meg mi baja? Nem hiszik el, hogy közelíthetünk normálisan is a másik emberhez, mindenféle hátsó szándék nélkül. Szerintem igenis fontos, hogy az emberek kifejezzék az érzéseiket. Úgy veszem észre, hogy érzéketlenek, és egyre inkább kezdenek robotokká válni. Persze, gyöngyszemek mindig akadnak, csak elszaporodtak a malackák.
Én: Van valami üzeneted az olvasók számára?
Szabi: Járjatok koncertre!
Marsi Viktória 12.E
1. Mi
a kedvenc filmed és könyved? 
