Interjú Kovács Boglárka Anna tanárnővel

Kedves diákok! Egy új tanárnővel bővült a Széchenyi közössége, aki nem más mint Kovács Boglárka Anna. Nemrég tért vissza köreinkbe, hiszen ő is itt koptatta a falakat gimis éveiben. Már sokan láthatták az iskola folyosóin, de valaki persze közelebbről is ismerheti a tanárnőt, mivel több osztálynak is magyar és történelem órákat tart. Pár kérdést feltettem neki, amit boldogan fogadott és örömmel válaszolt rá:

Hány évesen jött rá, hogy Ön tanár szeretne lenni? 

Pedagóguscsaládban nőttem fel, és gyerekként is diákközpontú tanáraim voltak, szerettem az iskola közegét, így elég hamar ebbe az irányba indultam el. De komolyabban az egyetemi évek alatt tudatosult bennem, hogy tanítani szeretnék.

Miért pont ezt a szakterületet választotta?

Mindig szerettem az irodalmat, szerettem olvasni, sőt írni. Ami a legjobban érdekel(t) benne, az az emberi lélek, az érzelmek és a személyiségfejlődés, amit a versek és epikus művek kiválóan tudnak szemléltetni. Diákként gyakran csodálkoztam azon, hogy hogy ismerik ilyen jól a költők és írók az embereket, és ezt a tudást én is meg akartam szerezni. Természetesen szükséges hozzá az élettapasztalat, az egyéni érzékenység és látásmód, de az olvasás is sokat hozzá tud tenni. Az irodalom az életet írja le, úgy gondolom, hogy rengeteget lehet belőle tanulni saját magunkról, érzéseinkről és kapcsolatainkról.

A történelem iránti érdeklődésem később alakult ki, amikor elkezdtem foglalkozni azzal, hogy milyen események vezettek napjaink világához. A történelemszemlélet segít abban, hogy megértsük jelenünk kihívásait, lehetőségeit, valamint sajátos helyzeteit, ebből tanulva mi is jobb emberré válhatunk.

Hol és mikor kezdte el a pályafutását?

Négy éve Sellyén kezdtem, utána a Pellérdi Általános Iskolában és kővágószőlősi tagiskolájában is tanítottam. Öröm számomra, hogy a régi diákjaim közül többekkel is összefutok a Széchenyi folyosóján. J

Mit szeret csinálni a szabadidejében?

A hétköznapokban nagyon szeretek társas- és kártyajátékokkal játszani, mert gondolkodásra késztetnek, kommunikációs készségeket fejlesztenek, és jó közösség- és kapcsolatformáló erejük is van. Ezen kívül szeretek olvasni – elsősorban ifjúsági- és szépirodalmat, valamint pszichológia témakörű műveket –, színházba járni, utazni. Minőségi időt tölteni a vőlegényemmel, a családommal és a barátaimmal.

 Eddig mi a véleménye a széchenyista diákokról?

Okosak, humorosak, kritikusak – életkorukból adódóan. Tudom, hogy mennyire izgalmas és érzékeny ez az időszak a diákok életében: a komolyabb iskolai tanulás mellett egyre inkább megjelenik a tanulók saját érdeklődési köre, a baráti kapcsolatok változnak, jelentőségük megnő, és az egész világot jelenti, ha az a fiú vagy lány, aki tetszik, kedvezően viszonyul irányukba. Éppen emiatt újdonságként tapasztaltam ­­­­– ami saját középiskolás éveimben még nem volt jelen, és a korábbi általános iskoláimban sem volt jellemző –, hogy sokan mennyire „összenőttek” a telefonjukkal: az első adandó alkalommal, ha lehetőség van rá, nyúlnak érte, és beletemetkeznek, a tanórák közötti szünetet is végig telefonozva, kizárva így a külvilágot, a mélyebb ismerkedés, kapcsolatalakítás lehetőségét. Természetesen nem szeretnék álszent lenni, sok felnőttben – így bennem is – kialakult a korlátlan hálózathoz való hozzáférés miatt az az érzés, hogy „lemaradunk valamiről, ha nem vagyunk fent a neten” – de mi van, ha akkor maradunk le valami igazán lényegesről, ha állandóan online vagyunk?

Hallottam, hogy Ön is a Széchenyibe járt, hogyan látja, mi a különbség az akkori és a mostani diákok és iskola között?

2011–ben érettségiztem a Széchenyiben. Ahogy említettem, az okostelefonok még nem voltak jellemzőek, nem volt ennyire életünk része a digitalizáció, sőt, emlékeim szerint akkor még projektorok sem voltak a termekben, talán csak végzősként 1–2 helyen. Zsúfoltabbak voltak a folyosók, mivel öt osztály volt egy évfolyamon, és a szünetben nem maradhattunk bent a teremben. Úgy gondolom, hogy valamivel nagyobb teret-önállóságot kapnak a mostani diákok, mint amilyen az „én időmben” volt. Viszont az akkori tanulók és a mostaniak között szerintem nincs komoly különbség, akkor is voltak konfliktusok egymás között és akadtak jó pillanatok is, akárcsak napjainkban.

Mesélne egy érdekes történetet a diákéveiből?

Egyik évben francia napok keretében palacsintasütő versenyre lehetett benevezni az iskolában: otthon kellett elkészíteni, és bevittük a kész darabokat a zsűrinek. Én sosem szerettem a palacsintát, így a motivációmra már nem emlékszem, de úgy döntöttem, hogy indulok a megmérettetésen. Sonkás–sajtos–tejfölös palacsintákkal álltam az értékelő tanárok elé, pedig korábban sosem készítettem ilyet. A meglepő ízvilág tetszett a zsűrinek, mivel a palacsintáimat hozták ki nyertesnek, és a jutalmam egy tábla mazsolás Milka volt. :)